2016. január 19., kedd

Epilógus

Sziasztok! Igen, elérkezett ez is, megírtam életem első epilógusát, életem eddigi legjobb (befejezett) történeténél. El sem hiszem, hogy valaha megértem ezt a pillanatot. De nem most akarok ömlengeni, annak szánok majd egy külön bejegyzést. 
Jó olvasást a történet utolsó tartalmi bejegyzéséhez! Sziasztok!

ALICE

Becsomagolom az utolsó poharat, és belerakom a dobozba. Borzalmas volt bejönni a házba, itt miden Joshra emlékeztet, de nem akartam Lindára hagyni. El sem tudnám képzelni, hogy milyen lehet neki. Hogyha Jack... Még belegondolni is rossz.
Hallom, ahogy egy kocsi motorja áll le a ház előtt. Megdermedek, és megszorítom a konyhapultot. Mi van, ha maradtak még vadászok, és most eljöttek értem? Kétlem, hogy lenne erőm, és motivációm harcolni. Talán nem lenn rossz meghalni.
Könnyű lépteket hallok, azonnal felismerem. Linda... Kiengedek, majd hallom, ahogy kinyílik az ajtó.
Az előszobába száguldok, és a nyakába borulok. Pár másodpercig állunk így, majd eltol magától. - Nem kell a sajnálatod, sőt semmi más nem kell - mondja, a hangját még sosem hallottam ilyen ridegnek. - Nem azért jöttem, hogy mindenki szánjon, csak összepakolok néhány ruhát, szerzek pénzt, és elmegyek... valahova, egyedül. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon, nem kell nekem. Engedj!
Reflexből arrébb állok, ő pedig egy szempillantás alatt felszáguld a lépcsőn. Borzalmasan rosszul esik ez a rideg viselkedése, könny szökik a szemembe. Nem veszi figyelembe, hogy nem csak ő szerette Josht, hanem mi is. A bátyám volt, szinte az apám. És most úgy viselkedik velem, mintha egy idegen lennék, valaki, akit nem akar látni sem.
Utána megyek, a szobájukba, a szobájába. Összevissza száguld a szobában, és egy utazótáskába dobálja a cuccait, nem hajtogat, nem nézi, hogy mit csinál, csak belevágja azt, ami a keze ügyébe kerül.
- Mit csináltál a vadászokkal? - kérdezem halkan, az ajtóban állva.
- A halottakat elégettem, akik meg életben maradtak, azokat meggyógyítottam, kitöröltem az összes emléküket, és újakat adtam nekik, és kiraktam őket valahol Walesben - hadarja el színtelen hangon. Némán bólintok egyet, de ő ezt nem láthatja, rám se néz.
- És Joshsal? - kérdezem félve, egyik felem tudni akarja, a másik pedig nem. - Szeretném még egyszer utoljára látni, elbúcsúzni tőle.
Halkan, kurtán felnevet. Nem értem, mi a vicces benne. - Elégettem egy külön tűznél, és a hamvait a folyóba szórtam.
Döbbenten állok, könny szökik a szemembe, ő ezt kihasználva elmegy mellettem, ki az ajtón, le az emeletről. Kell pár másodperc, hogy észbe kapjak, de ekkor vörös köb száll az agyamra. Mérhetetlenül dühös leszek.
- Linda! - kiálltok utána, ő pedig megtorpan, majd lassan hátrafordul, és rám függeszti a villámló tekintetét. - Hogy a tökömbe képzelhetted ezt?! - ordítom magamból kikelve. - Hogy lehetsz ilyen rohadt önző? Kapj már az agyadhoz, nem csak te veszítetted el Őt, hanem én, mi is. Igen, életed szerelme volt, csakhogy nekem a bátyám, Jacknek pedig a legjobb barátja! Nem, csak egyedül szenvedsz, nem egyedül vagy a fájdalommal, és nem csak körülötted forog a világ Drága! Mi is itt vagyunk, nekünk is ugyanúgy fáj, de te játszod itt a mártírt, önkényesen, egyedül elégeted a bátyámat, mint a vadászokat, majd szétszórod a hamvait, meg sem beszélve ezt velünk, mert szerinted csak te szenvedsz, pedig rohadtul nem. Szóval ne játszd itt az áldozatot, mert nem vagy az.
- Igen?! És te el nem tudod képzelni, hogy én mit érzek. igen, meghalt a bátyád, csakhogy a te életed ezen kívül totálisan boldog. Újra együtt vagy a szerelmeddel, visszakaptad a fiacskádat, neked minden rendben. És ne próbálj meg hibáztatni, mert te húsz évvel ezelőtt ugyanígy elbújtál, elmenekültél a problémáid elől, szóval ne próbálj meg engem beállítani a szemét, önző tyúknak, mert ez most nem fog menni. Szóval TE ne ítélj el engem amiatt, amit tettem. - Ő is ordít nekem magából kikelve, de látom, hogy könnyes a szeme. Nem várja meg, hogy mit reagálok erre, hanem csak sarkon fordul, és kiviharzik, miközben én állok döbbenten a lépcső tetején. Hallom, ahogy elhajt a kocsival, csikorog a gumi, én pedig úgy érzem, hogy az életem még jobban romokban hever, és nem csak a bátyámat veszítettem el, hanem az egyik legrégebbi barátomat is. Úgy érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj, összecsuklom, de megbicsaklik a bokám, és legurulok a lépcsőn.
Fáj, de nem nagyon érdekel. A nappali padlóján magzat pózba helyezkedek, és ráz a zokogás.

A padlón fekszem, és úgy érzem, nem tudok felkelni, de nem az esés okozta fájdalom miatt, azt már rég nem érzem. Eleinte zokogtam, mint egy kisgyerek, azután lecsendesedtem, némán folytak a könnyeim, de azok egy idő után elapadtak, és most csak összegömbölyödve figyelem a parketta mintázatát.
Lépteket hallok, egyenként hallom, ahogy felmegy a lépcsőn, négy egyenletes dübbenés minden lépésnek. Nem érdekel, hogy ki az, még az sem, ha egy vadász is, most, ebben az állapotomban a halál elég kecsegtető állapot, a megnyugvás, ha nagyon belegondolok, nem lenne baj, ha most meghalnék. Háromszáz év hosszú idő, emberfelettien hosszú, és úgy érzem, nekem elég volt.
Kinyílik az ajtó, az orrom pedig megcsapja Jack illata. Odarohan hozzám, mellém térdel, és az ölébe húzza a fejem.
- Mi történt? Bántottak? - kérdezi, miközben a hajamat simogatja.
Megrázom a fejem. - Nem, Linda. Összevesztünk, azután elment.
- Nyugi - suttogja. - Minden rendben lesz, mindketten gyászoltok, majd megbékél.
- Nem fog, őt is elveszítettem, mindenkit elveszítek - mondom, miközben meredten nézek magam elé. Már nem sírok, de bár tehetném.
- Ez nem igaz, én itt vagyok, és Alex, meg Sandra is. - Megemel, és elvisz a kanapéhoz, majd lefektet. - Elmegyünk innen, valahova, valami új helyre, egy másik országba, és újrakezdünk mindent, oké? - Halványan bólintok egyet. Igen, azt kell csinálnunk.
Ellép mellőlem. - Hova mész? - kérdezem. - Ne hagyj itt, most ne.
- Nem hagylak, sosem foglak, mindjárt visszajövök.
Elengedi a kezem, és elindul. Hallom, ahogy kinyitja a hűtőt, majd becsukja, és visszajön hozzám.
- Ezt idd meg - mondja, és a kezembe nyom egy palackot. Felülök, és engedelmesen kiiszom. Kicsit kezdek megnyugodni.
- Jobb? - kérdezi, miután elveszem a számtól az üres üveget. Bólintok. Tényleg jobb, mintha ez a kis vér egy kicsit lenyugtatott volna.
- Honnan tudtad? - kérdezem. Elmosolyodik.
- Tapasztalat.
Hirtelen ötlet ugrik a fejembe, nem tudom, hogy jutott eszembe. - Be akarok rúgni - mondom, majd  beugrik, hogy mi volt a legutóbb, de elzavarom a képet.
Jack elneveti magát - Megoldjuk - mondja.
Felállok, elég a gyengeségből. El kell mennem innen, mert ha itt maradok, ebben a házban, városban, nem tudom összeszedni magam.
- Menjünk - mondom. - Hozom a cuccaim, te pedig szedd össze a dobozokat a konyhából.
Felmegyek a lépcsőn, be a szobámba, megragadom a táskámat, majd lemegyek.
Jack a nappaliban vár, kezében egy doboz. - A többit már bepakoltam - mondja.
Kimegyünk, bezárom magam mögött a házat. Tudom, hogy nem fogok ide visszajönni.
- Alexék nálam várnak, odamegyünk, és utána megyünk, jó? Képzeld, Alex elégette a telefonját, mennyivel egyszerűbb lenne most felhívni, mint még visszamenni. A suliban beadtam a felmondásom, meg titeket kettőtöket is kiírattalak, feltörtem a rendszert. - Rám kacsint, közben kinyitja nekem a kocsim ajtaját. Bepattanok az anyósülésre, majd ő mellém. Beindítja a motort, és elindulunk.
- És, hova menjünk ezután? - kérdezi tőlem.
- Norvégia - vágom rá, igaz, nem tudom, hogy jutott eszembe, de nem rossz ötlet. Hasonló ott is az időjárás, mint itt, legalább is a parti részeken, és nincs is olyan nagyon messze.
- Okké - feleli Jack furán, de nem ellenkezik. - Jó lesz ez.

***8 év múlva***

Kinyitom a lakásajtót. Jack egy osztálykiránduláson van, de elméletileg ma este ér haza valamikor, az én óráimnak is most lett vége. Jack egy gimiben, én pedig egy esti suliban tanítok történelmet, de nem nagyon szeretem ezt csinálni, nem értem, hogy szeretheti ezt bárki is. Olyan alap dolgokat nem tudnak, például mettől-meddig tartott az első világháború.
Felkapcsolom a villanyt, és lerúgom a magassarkúm. De gyűlölöm ezt a kínzó lábbelit, de a szabályok megkövetelik. 
A konyhába megyek, és kiveszek egy üveg vért, és lehúzom. Rám fért, már azt latolgattam a meló közben, hogy melyik diáknak milyen lehet a vére. 
A nappaliba megyek, és levágom magam a kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Előveszem a telefonom, és visszaírok Alexnak. Ő, meg Sandra elég jó párosnak bizonyultak, azóta is együtt vannak, boldogabbak, mint valaha, szinte sose veszekednek, most körbeutazzák a világot. Már fél éve vannak oda, most járnak Peruban. Hiányoznak, annyira megszoktam, hogy velem vannak, de tudom, hogy kell nekik is egy kis szabadság. Akkor mentek el, amikor elköltöztünk Norvégiából, ahol végül is hét és fél évet éltünk, ami azért elég sokat jelent, most pedig Kanadában élünk, annak is az északi területén, a Sziklás-hegység mellett. Nem rossz élet, csak egy kicsit monoton. 
Lépteket hallok, két emberét. Egy élmény egy panelben lakni, főleg ilyen kifinomult fülekkel. Többet tudok a szomszédom szexuális életéről, mint a sajátomról. 
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, és ismerős hang üti meg a fülemet. Nem, az nem lehet, mit csinálhatna ő itt? De az illata is megcsapja az orrom, kétségtelen, hogy ő az. Hogy kerülhetett ide?!
Felpattanok, és az előszobához megyek. Linda, és Jack áll ott, és beszélgetnek. Döbbenten állok, nyolc éve, a veszekedésünk óta nem láttam. Rengeteget változott, levágatta a haját, és átfestette élénk pirosra, egy kis feketével, tüskésre zselézve. Az öltözködése pedig, hát, nem gondoltam, hogy valaha látom így. Sötét, szakadt farmer, rajta vagy három lánccal, bakancs, fekete póló, és bőrdzseki, a hóna alatt egy bukósisak. Mint egy rocker, teljesen kifordult magából. 
- Sziasztok! - köszönök döbbenten. Abbahagyják a beszédet, és rám néznek. 
- Szia - köszön halkan Linda. - Hogy vagy? 
- Jól - felelem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, olyan fura ez az egész. - Megváltoztál.
Végignéz magán, és elmosolyodik. - Ja, ez, igen, úgy éreztem, váltanom kell egy kicsit. 
- Öhm - kezdi Jack kényelmetlenül - Azt hiszem, nekem még le kell mennem a boltba egy kis...  sajtért. - Elég furán nézhetünk rá, mert kihátrál a lakásból. Összenézünk Lindával, majd kitör belőlünk a nevetés. 
- Minek kell ennek sajt?! - kérdezi röhögve. 
Megrázom a fejem. - Nem tudom, de azt hiszem nem is akarom. Bejössz? - kérdezem, amikor már tudok normálisan beszélni.
- Ahan - feleli. 
A nappaliba megyünk, és leülünk a kanapéra. 
- Mi van veled? - kérdezem egy kicsit feszengve. 
- Tudod, beutaztam a világot, ittam, buliztam, tomboltam, volt jó néhány egy éjszakás kalandom, kellett egy kis idő, hogy visszataláljak önmagamhoz, de az az önmagam már nem volt valódi, nem éreztem aktuálisnak, titeket sem tudtam, hogy merre vagytok, és akkor kezdődött az átalakulásom. Először csak az öltözködés, majd a hajam, majd vettem egy motort, és összehaverkodtam egy motoros bandával, csak nem tudják, hogy mi vagyok, ezért ők úgy hiszik, hogy egy kis növésű J.I Jane vagyok, aki nem tud berúgni. - Itt felnevet. - Úgy érzem, most kiegyensúlyozott vagyok. Sosem leszek az, aki voltam, de ez most jó alternatíva. És ti?
- Hát, mi Norvégiába költözünk, Alex és Sandra elvégzett egy egyetemet, én pedig óvónőnek álltam, Jack pedig nyomozónak. Fél éve Alex és Sandra elindultak világot járni, mi pedig ideköltözünk. Jack tanít, én is, csak egy esti suliban. Megvagyunk. Hogyan találkoztatok?
- Egy Skillet koncertre szökött ki tegnap este pár diák, Jack pedig utánuk ment, én pedig ott buliztam, és megérezte a szagomat, találkoztunk, és mondta, hogy jöjjek el ide nyugodtan. Mindenesetre ő is meglepődött, amikor meglátott. - Itt elneveti magát, majd felém fordul. - Tudod, sajnálom, amit aznap este mondtam, nem gondoltam komolyan, azt is sajnálom, hogy nem tudtál rendesen elbúcsúzni... Tőle, csak kifordultam magamból, és csak magamra gondoltam, pedig tudtam, hogy neked sem könnyű. Nagyon sajnálom.
Elmosolyodom. - Semmi baj. Én is sajnálom, amit mondtam, csak nagyon dühös voltam, de nem gondoltam komolyan.
Megölel, én is átölelem, olyan erősen szorít, hogy kinyomja a belem, de nem érdekel. Hiába az új külső, kutyából nem lesz szalonna.
Elhúzódom, majd mind a ketten egyszerre felnevetünk.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, megcsap Jack illata, és... és a sajté. - Basszus, ez a hülye tényleg vett sajtot - suttogom.
- Érzem, borzasztó büdös - feleli, és elnevetjük magunkat.
Az említett idióta bekukkant a szobába. - Na lányok, minden oké?
Összenézünk, és bólintunk. - Igen, a legnagyobb rendben. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése