2016. január 16., szombat

39. Fejezet

Sziasztok! Hát, ehhez is elérkeztünk, itt van az utolsó fejezet. Vége, nincs tovább, be van fejezve a történet. Nem lett rövid, de azt hiszem ennyit egy utolsó fejezet megérdemel. Itt inkább Alex érzelmeire tettem, főleg a végén, de azt hiszem ebben minden van.
Jó olvasást, így a végére! 

ALEX

Pokolian fáj a fejem. Legalább a halálban abbamaradt volna, azt hittem ettől megszabadulok. Nem azt mondták, hogy a menyben nincs fájdalom, csak béke, és boldogság? Mert kétlem, hogy a pokolban lennék, hacsak a vámpíroknak nem automatikusan ott melegítik a helyet... habár nincs is meleg.
Tompán, köhögést hallok, kell pár perc, hogy rájöjjek, hogy ez én vagyok. Akkor ez azt jelenti, hogy nem haltam meg? Az, hogy lehet?
Lassan kinyitom a szemem. Fény vakít el, kell pár másodperc, hogy kitisztuljon a látásom. Felemelem a fejem, és körbenézek. Jack nappalijában vagyok, a kanapén fekszem. az ajtóban Jack és Alice áll összeölelkezve, mellettem Sandra ül egy fotelbe összegömbölyödve, miközben engem néz. halványan elmosolyodom. Hogyan kerültem ide? Mi történt?
- Hogy? - kérdezem, de a hangom rekedt, iszonyúan száraz a torkom.
- Leestél az óriáskerékről - mondja Sandra.
- De hogyhogy nem haltam meg? - kérdezem döbbenten, mert úgy éreztem, hogy nekem csengettek.
- Ugye nem gondoltad, hogy egy kis esés végez veled? - neveti el magát Jack. - Masszívabb vagy te annál.
Hogy kerültem ide? Hogy lehet itt mindenki? Mi lett a vége a harcnak?
- Mi lett a vége a harcnak?
- "Nyertünk" - mondja Alice keserűen, miközben idézőjeleket mutat az ujjával.
Csak most tűnik fel, hogy hiányos a társaságunk. - Hol van Linda meg Josh? - Amint kimondom leesik, hogy Josht Alan megölte. A tetű.
Alice és Jack egymásra néznek. Ez vajon azt jelenti, hogy ennyien maradtunk? - Linda is?...
- Nem - vágja rá Sandra. - Csak eltünteti a... nyomokat.
- És akkor most? Mi lesz? - kérdezem, tudom, hogy ez mindent megváltoztatott.
- Elmegyünk - mondja Alice higgadtan.
- Hova? - kérdezem. Megvonja a vállát.
- Majd meglátjuk.- Hanyagul mondja, de látom rajta, hogy bántja. Szeretet itt élni, azt hiszem.
Jack rám néz, majd Sandrára. - Alice gyere, szeretnék mutatni neked valamit - mondja, miközben a fejével int az említett helyiség felé. Elindulnak kifelé. Ketten maradunk Sandrával.
- Örülök, hogy élsz - mondja nekem mosolyogva. Lassan felülök, és rámosolyogok.- Emlékszel, mit beszéltünk, miután leestél a kerékről? - Elpirul közben.
Tisztán, minden másodpercére. - Igen - mondom. Nem válaszol,csak elmosolyodik.
- Akkor... most mi van köztünk? - kérdezi szemlesütve.
Megvonom a vállam. Halvány lila segédfogalmam sincs. - Nem tudom...
- Én arra gondoltam - közelebb húzódik hozzám, erre én is, ösztönösen ezt teszem, megfeszülök ültömben, annyira várom a választ -, hogy megpróbálhatnánk együtt, mármint érted, együtt együtt.
Elmosolyodom, és közel hajolok hozzá, és nem tétovázom, megcsókolom. Már minimum egy éve erre vágyok, és most itt van, ezt is megéltem. Ez a csók nem olyan, mint akkor, a vidámparkban, az egy búcsú volt, ez pedig egy kezdet. Valami jónak a kezdete.
Átölelem, az egyik kezemmel megragadom a tarkóját, és közelebb húzom magamhoz, miközben a nyelvem utat tör a szájába. A számba nyög, majd a hajamba markol, úgy húzva engem közelebb magához. Az egyik kezemmel megragadom a derekát, és az ölembe húzom, ő pedig lovaglóülésbe helyezkedik rám. A keze megtalálja a pólóm alját, és lassan felcsúsztatja a kezét a hasamon, miközben heves nyelvcsatát vívunk.
- Mit csinálsz itt fiacskám? - kérdezi Alice, mi pedig szétrebbenünk. Sandra válla fölött látom, ahogy az ajtókeretben áll, karba font kézzel, és felvont szemöldökkel. Most úgy néz ki, mint egy tipikus anya, már csak azt hiányzik, hogy topogjon a lábával, de ha kijátssza a "csalódtam benned" kártyát, akkor esküszöm, hogy világgá megyek.
Felvonom az egyik szemöldököm.
Pár másodpercig áll némán, miközben mind a ketten meredten nézzük, Sandra fülig pirulva. Meglepetésemre kirobban belőle a nevetés, majd mind a ketten kieresztjük a bent tartott levegőt. - Látnátok kellene, milyen fejet vágtatok. Istenem...
Összenézünk a barátnőmmel (azt, de fura), majd belőlünk is feltörik a nevetés. Kevésbé örömkinyilvánítás, mint feszültséglevezetés. Azt mondják a röhögés és a sírás azonos hormonokat szekít fel, és inkább nevetek, mint sírok.
Alice elkomorodik, majd ránk néz. - Örülök, hogy végre minden rendbe köztetek, de nem maradhatunk itt. Össze kell pakolnunk, és elmenni innen, mielőtt feltűnik valakinek a fél körzet hiánya.
Bólintok. Ezt én is tudom, és azt is, hogy el kell mennem a régi házunkba, le kell zárnom a múltat.
- Hazamegyek, és összepakolok, a cuccaimat, meg a szüleimét is, hogy olyan legyen, mintha leléptek volna - mondom, tudva, hogy meg kell tennem.
Sandra lekászálódik rólam, már most rossz a hiánya. Megpuszilom a nyakát. Ahogy megérzem az illatát, kísértésem támad, hogy itt maradjak, és vele legyek, ameddig csak lehet, de tudom, hogy ezt meg kell tennem.
Elindulok az ajtó felé, amikor Sandra utánam szól. - Veled megyek.
Jó lenne, de tudom, hogy nem lehet. Megrázom a fejem. - Nem - mondom. Látom rajta, hogy ez rosszul esik neki, ezért gyorsan folytatom: - Nem járkálhatsz a városban, elvégre te halott vagy.
Elmosolyodik. Az ablak felé pillant, ahol már besötétedett. - Sötét van - mondja vigyorogva - és esküszöm, apu, hogy felrakom a kapucnimat, ha Alice megszán egy dzsekivel.
- Persze, vidd csak - válaszol legyintve az említett, erre Sandra lekap egy bőrkabátot, majd a fejébe húzza a kapucnit. Mire már észbe kapnék már kint is van.
- Nem jössz? - hajol vissza, én pedig elnevetem magam, és utána megyek.

Negyedórába telik, hogy odaérjünk, eközben senkivel sem találkoztunk. A lakáskulcsom még mindig nincs meg. Basszus, előre látom sanyarú sorsomat, még élénken él bennem a múltkori bejutásom, amikor a gyűrűért jöttem. Basszus, de régen volt.
- Hogy jutunk be? - kérdezi Sandra.
- Hogy állsz a kéményseprőkkel? - kérdezem vigyorogva.
- Miért? - kérdezi félve, előre rettegve a választól.
- Meglátod - mondom, és megragadom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat, és a virágrácshoz megyek. Még jó, hogy felér a tetőig.
Elengedem a kezét, és mászni kezdek. Már félúton járok, amikor visszanézek rá, de ő még mindig áll, és engem néz.
- Nem jössz? - kérdezem tőle, miközben felvonom a szemöldököm.
Megrázza a fejét. - Hülye vagy?! kérdezi felháborodottan, én meg majdnem elnevetem magam. - Leesek, és meghalok - vágja rá, én meg elnevetem magam.
- Egyszer már meghaltál Drága, ez se tartana sokáig. Amúgy meg, én minimum tíz métert estem egy óriáskerékről, és itt vagyok.
A szemét forgatja, de utánam indul.  - De, ha meghalok, az életed végéig kísérteni foglak - mondja, de látom, hogy mosolyog.
Amikor felérek a tetőre, felhúzom őt is, segítek neki feljutni. Megkapaszkodik egy cserépben, és feljebb kapaszkodik. - És most? Minek jöttünk fel ide? Itt nincs ablak, vagy bármi más.
A fejemmel a kémény felé biccentek. Ő hátrafordul, majd vissza néz rám, kell pár másodperc neki, hogy leessen, akkor pedig döbbenten néz rám.
- Nem - vágja rá egyből, de határozottan. - Nézd már meg, fehérben vagyok, ráadásul biztos, hogy beleszorulok.
Elnevetem magam. Milyen aranyos, ahogy tiltakozik. - Ha én nem szorultam bele, te sem fogsz.
Felvonja a szemöldökét. - Akarjam tudni? - kérdezi félve, de mosolyogva.
- Ne - felelem nevetve.
Felkapaszkodom a kéményre, beereszkedek, és megtámaszkodom. Felpillantok, látom Sandra arcát magam felett. Egy kicsit lejjebb ereszkedek, hogy ő is be tudjon mászni, de nem mozdul. - Gyere - mondom neki. Látom, ahogy nyel egyet, majd bemászik, és megtámasztja magát. - Úgy - mondom neki - most enged meg egy kicsit magad. Ereszkedik egy kicsit, de nem bír megállni, ezért rám esik, szerencsére sikerül megtartanom magam.
Végül úgy sikerül lejutnunk, hogy ő végig az ölemben van.
A kandallóban állva körbeölel minket a korom, szinte nem is látok ki belőle. Sandra arca tiszta fekete, a kis fehér ruhájáról meg már ne is beszéljünk. Asszem, kezdem megérteni, hogy miért járnak a kéményseprők feketébe.  Köhög vagy kettőt, majd megpróbál ellegyezni maga elől egy kis kormot, de nem sikerül.
- _Van még ilyen zseniális ötleted? - kérdezi gúnyosan. - Nem lett volna egyszerűbb feltörni a zárat?
Elvigyorodom. - Nem.
Kilépek a kandallóból, majd miután látok is, megállok a nappali közepén, Sandra pedig követi a példámat. Így még hülyébben néz ki, igazából olyan, mint aki túl sok időt töltött a napon... Mondjuk három napot folyamatosan, és valami pocsék fodrásza lenne, mert a szőke göndör hajába leültek a koromszemcsék. Én is hasonlóképpen festhetek, mert egyszerre tör ki belőlünk a nevetés, amit nem tudunk abbahagyni. Amikor pedig már csitulna, akkor egymásra nézünk, még jobban ránk tör. Kel pár perc, mire lenyugszunk, nekem fáj a hasam a sok nevetéstől.
- Akarod, hogy összepakoljam a szüleid cuccait? - vált komolyra, nekem meg eszembe jut, hogy tulajdonképpen miért is jöttünk ide. Úgy érzem, egy sziklás- hegységet raktak a mellkasomra, mert nem tudom tagadni, még magam előtt se, hogy valami furcsa módon még mindig szeretem őket. Hiszen felneveltek, saját gyerekükként, virrasztottak felettem, ha lázam volt, ők voltak az életem első tizennyolc évében a szüleim, most meg mind a ketten halottak. Hiába tették azt, amit tettek, nem tudom őket gyűlölni. Miattuk lettem az, aki ma vagyok, az ő nevelésüknek hála. Hiába tudták, hogy vámpír vagyok, nem öltek meg, pedig sokkal egyszerűbb lett volna, ők inkább felneveltek. Hiszem, hogy a maguk furcsa, nyakatekert módján, de szerettek engem. És hiába találtam meg a vér szerinti családomat, és hiába próbáltak meg megölni, egyszerűen nem tudok, nem szeretnék kutakodni a dolgaik között. Ezért csak bólintok egyet Sandrának.
Megfogja a kezem, majd megszorítja, és felfut, sebesen az emeletre. Utána megyek, csak én a saját szobámba.
Amikor belépek, megrohannak a régi emlékek. Tudom, hogy soha sem fogok ide visszajönni, egyszerűen túl fájdalmas lenne. Behunyom a szemem, hogy megállítsam a könnyeket. Pár másodpercig állok ott, majd hozzáfogok pakolni.
Csak néhány ruhát pakolok egy hátizsákba. Odamegyek a gépemhez, majd egy pendrivera rámentem a képeket, amik rajta vannak, osztálykirándulások, táborok, bulik., szigorúan csak barátokról, a többit mind kitörlöm, nyoma se maradjon. Csak ezeket az emlékeket hagyom meg az előző életemből, minden másnak mögöttem kell maradnia. Ezért hagyom itt a kupákat, amit még az elemiben nyertem, futásért. Nem jelent már semmit, csak üres szobrok, már nem az vagyok, aki ezeket nyerte, nem lehetek soha az.
Tíz percbe sem telik, hogy elkészüljek, csak azt a hátizsákot pakoltam tele. Az éjjeliszekrényemről elveszem azt a családi képet, ami tíz évvel ezelőtt készült a London Eye-on. Csak hárman voltunk rajta, anya hátulról átölel, apa pedig őt. Nem látszik rajtuk, hogy meg akarnának ölni. Kiveszem a képet, egyszer összehajtom, majd ezt is a zsebembe csúsztatom, a pendrive mellé.
Felveszem a zsákot, majd kimegyek a szobából. Nem nézek vissza, nem torpanok meg, nem futtatom le magamban az emlékeimet még egyszer utoljára, mint valami zsé kategóriás filmben, csak becsukom, mert egyszerűen nem akarom, hogy eszembe jussanak. A képeket is csak azért viszem, hogy majd sok év múlva fel tudjam idézni őket, az emberi életem apróbb pillanatit, a barátaimat.
A nevelő szüleim szobája felé veszem az irányt. Sandra lapos munkát végzett, kiürítette az összes ruhásszekrényt, és sporttáskákba, meg túrahátizsákokba gyömöszölte őket.
- Kész vagy? - kérdezi halkan. Bólintok. Felém bob két zsákot, amit reflexből elkapok, eléggé meglepődök, hogy milyen erősen dobja, ő megemel kettőt, majd elindul lefele. Megyek utána, a házban visszhangzik a léptünk a lépcsőkön.
- Mit csináljunk ezekkel? - kérdezi, amikor leérünk a nappaliba.
- Elégetjük - felelem egyszerűen. Ő némán bólint egyet.
Bemegyek a konyhába, majd elveszek egy cetlit, és egy tollat, majd apa kézírásával írok egy levelet, hogy az egész család összecuccol, é elköltözik, majd mind a hármunk nevében aláírom.
- Nem lesz feltűnő, hogy nem mr. Perry írta? - kérdezi. Én halványan elmosolyodom.
- Nem, tudod, hitelesebben utánozom apa írását, mit saját maga. Szerinted, hány intőt írta alá? - Röviden felnevet.
- Most?
- Van egy kis elhagyatott telep, ott elégetjük a ruhákat - mondom, majd elindulok a bejárati felől. Kinyitom, tudom, ha becsukjuk, automatikusan bezáródik majd.
Kimegyünk, majd elindulunk a város határába. Ilyenkor örülök, hogy ilyen sötét van, nem látnak minket.

Kiürítem a zsákot, a tartalmát egyenesen a tűzbe. Nem nézem, hogy mik vannak benne, csak nézem, ahogy ég. Egy nagy máglya, amin elég az egész eddigi életem. A zsebemből előveszem a mobilom, majd szétszedem, és beledobom a tűzbe a Sim-kártyát.
- Mit csinálsz? - kérdezi Sandra.
- Lezárok mindent.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése